Úgy tartják, hogy a magyar nyelv a világ második legnehezebb nyelve, ami valószínű egyrészt az összetett nyelvtani és helyesírási szabályoknak, az ezek alól való kivételeknek, másrészt pedig a nem mindennapi méreteket öltő szókincsének köszönhető.
Valószínű, hogy a magyar versek titka is ebben rejlik, hiszen nincs még egy nyelv, amelyen olyan sokszínűen, olyan árnyaltan és finoman lehetne megfogalmazni a mondanivalónkat, mint anyanyelvünkön. Szó se róla, nem akarjuk az irodalmáraink, költőink értékét sem lealacsonyítani, de az biztos, hogy, ha nem ide születtek volna és ennek okán más nyelven írtak volna, akkor nem tudták volna ugyanazt nyújtani.
Ugyanis a magyar versek hangulatát nagyban befolyásolja az, hogy milyen nyelven íródott, hogy a költő szavak tucatjából, esetenként százaiból válogathat egy-egy érzés, fogalom, tárgy vagy cselekvés leírására. Hiszen ha versekről van szó, nem mindegy, hogy valaki papírra vette, körmölte, lekaparta, leírta, kőbe véste, rótta vagy csak úgy irkált, cirkált, firkált, jegyzetelt.